Történetek

A sziget Egyszer volt hol nem volt: Egy nagyon régi időben, volt egyszer egy sziget, amelyen az emberek összes érzelme lakott. A jókedv, a szomorúság, a tudat, és mint minden más érzelem, a szerelem is.Egy nap közölték az érzelmekkel, hogy a sziget el fog süllyedni. Így hát az érzelmek fogták magukat, felszerelték a hajóikat és elhagyták a szigetet. Csak a szerelem akart az utolsó percig maradni. Mielőtt elsüllyedt volna a sziget, a szerelem végre segítséget kért. A gazdagság ment el egy Luxushajóval. A szerelem megkérdezte: - Gazdagság, el tudnál engem vinni? - Nem, én nem tudlak elvinni. A hajóm tele van arannyal és ezüsttel... Itt neked nincs helyed. Így hát megkérdezte a szerelem a büszkeséget, amelyik szintén egy nagyon szép hajóval haladt el előtte. - Büszkeség, kérlek szépen, elvinnél engem? - Szerelem, én sajnos nem tudlak elvinni, - mondta a büszkeség, - itt minden tökéletes, te megrongálhatnád a hajómat. A szerelem megkérdezte a szomorúságot, aki elment mellette: - Szomorúság, el tudnál engem vinni? - Oh, szerelem, - mondta a szomorúság - én annyira szomorú vagyok, hogy egyedül akarok maradni. A jókedv is elment a szerelem mellett, de ő annyira jól érezte magát, hogy nem is halotta hogy a szerelem hívja őt. Hirtelen azt mondta egy hang: - Gyere kedves szerelem, én elviszlek téged! Egy öreg beszélt. A szerelem annyira hálás és boldog volt, hogy egészen elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor partra szálltak az öreg elment. A szerelem észrevette, hogy nagyon sokat köszönhet neki és megkérdezte a tudást: - Tudás, meg tudod nekem mondani, hogy ki segített nekem? - Az idő volt az - mondta a tudás. - Az idő? - kérdezte a szerelem. - Miért segített nekem az idő? És a tudás erre azt felelte: - Mert csak az idő érzi, hogy mennyire fontos a Szerelem az életben. Claude Steiner: Meleg Bolyhos mese Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer régen két nagyon boldog ember, úgy hívták őket, hogy Tamás és Margit. Volt nekik két gyermekük, Jancsi és Juli. Hogy megértsétek, milyen boldogok voltak, tudnotok kell, milyen is volt az élet akkoriban. Tudjátok, azokban a boldog időkben mindenki kapott születésekor egy kis puha Bolyhos Zacskót. Ahányszor az ember belenyúlt ebbe a zacskóba, ki tudott onnan venni egy Meleg Bolyhost. A Meleg Bolyhosokra nagyon nagy szükség volt, mert ha valaki ilyen Meleg Bolyhost kapott, azon elömlött a melegség és a puhaság. Azokra az emberekre, akik nem jutottak rendszeresen Meleg Bolyhosokhoz, az a veszély leselkedett, hogy hátfájósok lesznek, ettől összetöpörödnek és meghalnak. Azokban az időkben nagyon könnyű volt Meleg Bolyhosokat kapni. Akárhányszor az ember úgy érezte, odamehetett a másikhoz, és azt mondhatta: "Szeretnék egy Meleg Bolyhost!" Akkor belenyúltál a zacskóba, és kihúztál egy Bolyhost, akkorát, amely egy kislány markában is elfér. Ahogy a Bolyhos meglátta a napvilágot, mosolyogni kezdett és nagy bozontos Meleg Bolyhossá növekedett. Akkor aztán rátetted az illető vállára, fejére vagy ölébe, és az belesimult, ráolvadt a bőrére, és egész testében jó érzéssel töltötte el. Az emberek mindig kérték egymástól a Meleg Bolyhosokat, és mivel mindig szabadon hozzájutottak, nem okozott gondot eleget kapni belőlük. Mindig tele volt velük a környék, és emiatt mindenki többnyire boldog volt és meleget és lágyságot érzett. Egyszer egy gonosz boszorkány járt arra. Dühbe gurult, amiért mindenki olyan boldog volt, hogy senki nem vásárolt nála szerelmi bájitalt és csodatevő balzsamokat. A boszorkány nagyon okos volt és egy nagyon gonosz tervet eszelt ki. Egy szép reggelen a boszorkány odalopódzott Tamáshoz, míg Margit a kislányukkal játszott, és a fülébe súgta: - Nézd csak, Tamás, látod azt a sok Bolyhost, amiket Margit ad Julinak? Tudod, ha így folytatja, végül ki fog fogyni belőlük és egy sem marad számodra. Tamás meghökkent: - Azt akarod mondani, hogy nem lesz mindannyiszor egy Meleg Bolyhos a zacskónkban, ahányszor csak belenyúlunk? - kérdezte a boszorkánytól. - Nem bizony, egyáltalán nem - felelte a boszorkány - és ha egyszer kifogytál, akkor annyi. Több már nem lesz. Ezzel a boszorkány kárörvendő kacajjal elszállt. Tamás szívére vette a dolgot és elkezdte figyelni, hányszor ad Margit valaki másnak Meleg Bolyhost. Végül nagyon elkezdett aggódni és ingerült lett, mert nagyon szerette Margit Meleg Bolyhosait, és nem akart lemondani róluk. Azon kezdett gondolkodni, hogy nem helyes, ha Margit minden Meleg Bolyhosát a gyerekekre meg másokra költi. Ahányszor csak Margit valaki másnak adott egyet, Tamás elkezdett panaszkodni, és mivel Margit nagyon szerette őt, nem adott már olyan gyakran másoknak Meleg Bolyhosokat, neki tartalékolta őket. A gyerekek látták ezt és hamarosan megtanulták, hogy rossz dolog Meleg Bolyhosokat adni ahányszor csak kérnek minket vagy kedvünk van hozzá. Ők is nagyon elővigyázatosnak lettek. Közelről figyelték szüleiket, és ahányszor csak azt érezték, hogy szüleik túl sok Meleg Bolyhost adnak másoknak, ők is ellenkezni kezdtek. Egyre inkább azon aggódtak, hogy túl sok Meleg Bolyhost adnak ki a kezükből. Bár minden alkalommal találtak egy Meleg Bolyhost, ahányszor csak belenyúltak a zacskójukba, egyre kevesebbszer nyúltak bele és egyre fölényesebbé váltak. Csakhamar az emberek észrevették a Meleg Bolyhosok hiányát és kezdtek kevesebb melegséget és lágyságot érezni. Elkezdtek összetöpörödni, és volt aki bizony meg is halt a Meleg Bolyhosok hiányától. Egyre többen mentek a boszorkányhoz bájitalt és balzsamot venni, habár úgy tűnt, ezek nem segítenek. Nos, a helyzet tényleg nagyon rosszra fordult. A gonosz boszorkány nem akarta igazából, hogy az emberek meghaljanak (mert a halott emberek nem tudnak balzsamot és bájitalt venni), így hát új tervet eszelt ki. Mindenkinek adott egy zacskót, ami nagyon hasonlított a Bolyhos Zacskóhoz, csak ez a zacskó hideg volt, míg a Bolyhos Zacskó meleg. A boszorkány zacskójának belsejében Hideg Szúrósok voltak. Ezektől a Hideg Szúrósoktól az ember nem melegséget és lágyságot érzett, hanem hideget és szúrást. Viszont megóvták az embert az összetöpörödéstől. Így aztán ettől kezdve, ha valaki azt mondta: "Kérek egy Meleg Bolyhost!" - az emberek, akik féltek, hogy kimerítik készleteiket, azt felelték: "Nem tudok Meleg Bolyhost adni neked, nem kérsz inkább egy Hideg Szúróst?" Előfordult, hogy két ember találkozott, arra gondoltak, hogy Meleg Bolyhoshoz juthatnának, de egyikük vagy másikuk meggondolta magát és a végén Hideg Szúrósokat adtak egymásnak. Így történt, hogy míg kevesen haltak meg, sokan voltak boldogtalanok és hidegnek és szúrósnak érezték magukat. A helyzet nagyon bonyolulttá vált. A Meleg Bolyhosok, amikről eddig azt gondolták, elérhetők, mint a levegő, rettentően értékessé váltak, Emiatt az emberek mindenféle dolgokat megtettek, hogy hozzájuk jussanak. Mielőtt a boszorkány megjelent, az emberek gyakran hárman, négyen, öten összejöttek, és sose tartották számon ki ad Meleg Bolyhost kinek. A boszorkány jövetele után az emberek kezdtek párokra szakadozni és Meleg Bolyhosaikat kizárólag egymás számára tartogatták. Azok, akik megfeledkeztek magukról, és egy Bolyhost adtak valaki másnak, bűntudatot éreztek, mert tudták, hogy partnerük valószínűleg megérzi a veszteséget. Azoknak, akik nem találtak bőkezű partnerre, meg kellett venniük a Bolyhosokat, és hosszú órákig kellett dolgozniuk a pénzért. Egy másik dolog is történt. Néhány ember a Hideg Szúrósokat - ezek korlátlanul és szabadon beszerezhetők voltak - pelyhekkel és fehér festékkel vonva be őket, Meleg Bolyhosként adta tovább. Ezek a Meleg Bolyhos utánzatok valójában Műanyag Bolyhosok Voltak, és további nehézségeket okoztak. Például két ember összejött és szabadon cserélt Műanyag Bolyhost, amitől feltehetően jól kellett volna érezzék magukat, ehelyett rossz érzéssel váltak el. Minthogy hitték, Meleg Bolyhosokat cseréltek, az embereket ez nagyon megzavarta, és nem jöttek rá, hogy amiatt van hideg szúrós érzésük, hogy sok Műanyag Bolyhost kaptak. Tehát a helyzet nagyon-nagyon lehangoló volt, és mindez akkor kezdődött, mikor a boszorkány elhitette az emberekkel, hogy egy napon, mikor a legkevésbé várják, megeshet, hogy belenyúlnak Bolyhos Zacskójukba és nem találnak benne több Meleg Bolyhost. Nemrég egy kedves, erős, telt és mosolygós asszony jött erre a boldogtalan vidékre. Úgy tűnt, nem halott még a boszorkányról, és nem aggódott amiatt, hogy a Meleg Bolyhosok kifogyhatnak. Szabadon adta őket, még akkor is, ha nem kérték. Az emberek elnevezték Dús Asszonynak. Néhányan kifogásolták, mert arra tanította a gyerekeket, hogy nem kell félniük a Meleg Bolyhosok elfogyásától. A gyerekek nagyon szerették őt, mert jól érezték magukat körülötte. Ők maguk is elkezdtek Meleg Bolyhosokat adni, amikor csak kedvük szottyant rá. A felnőtteket aggasztotta a dolog, és elhatározták, hogy törvényt hoznak a gyerekek védelmében, nehogy elfecséreljék Meleg Bolyhos készleteiket. A törvény bűncselekménynek minősítette, ha valaki nemtörődöm módon, engedély nélkül adja ki Meleg Bolyhosait. Sok gyerek azonban látszólag nem tudta vagy nem törődött ezzel, és a törvény ellenére folytatta a Meleg Bolyhosok egymásnak adását, ahányszor csak kedve támadt és mindig, hogyha kérték rá. Minthogy nagyon-nagyon sok gyerek volt - csaknem annyi, mint felnőtt - úgy nézett ki a dolog, hogy a gyerekek rátaláltak saját útjukra. Mostanában nehéz megmondani, mi fog történi. Vajon a törvény és a rend ereje megállítja a gyerekeket? Vagy a felnőttek is csatlakoznak majd a Dús Asszonyhoz és a gyerekekhez, és megkockáztatják, marad-e annyi Meleg Bolyhos, amennyi kell? Vajon Tamás és Margit felidézve azokat a napokat, mikor olyan boldogok voltak és a Meleg Bolyhosok korlátlanul álltak rendelkezésre, újra elkezdik szabadon a Meleg Bolyhosokat? A harc elterjedt a földön és valószínűleg ott is folyik, ahol te élsz. Ha akarsz - és azt remélem, hogy akarsz -, te is csatlakozhatsz hozzá azzal, hogy szabadon adod és kéred a Meleg Bolyhosokat, és hogy olyan szerető és egészséges ember vagy, amilyen csak lehetsz. * * * Ha nem megszokásból ajándékozunk, és nem azért, hogy más is ajándékot adjon nekünk, hanem azért adunk valakinek valamit, mert annak szüksége van rá, és nem tudja viszonozni, sőt nem egyszer egy "köszönöm"-öt sem tud mondani - nos, ha így tudunk ajándékozni, akkor megtörténik életünk nagy csodája: termékeny lesz életünk. Aki ad, az megosztja életét. Új életet teremt, amely az ajándék nélkül nem létezne. * * * Miért tudnak repülni az angyalok? - kérdezte tőlem valaki. - Mert könnyűnek találják magukat. Ha nevetünk, mi is könnyűnek találjuk magunkat: Mindabból a gondból, amit magamnak csináltam, a legtöbb fölösleges volt. De minden egyes nevetés, amivel barátaim megajándékoztak, legalább egy héttel fiatalabbá, és egészségesebbé tett. Köszönöm! (G. Keith Chesterton) A wimexek A wimexek kicsi faemberek voltak. Mindegyik faembert egy Éli nevű fafaragó készítette, akinek műhelye a falu feletti hegy tetején állt. Mindegyik wimex más és más volt. Némelyiknek hosszú orra volt, a másiknak nagy szeme, néhányan közülük magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Volt, aki kalapot viselt közülük, mások kabátban jártak. De mindnyájukat ugyanaz a fafaragó készítette, és mindannyian ugyanabban a faluban éltek. A wimexek mindennap reggeltől estig ugyanazt csinálták: matricákat ragasztgattak egymásra. Mindegyiknek volt két doboza: az egyikben arany csillagok voltak, a másikban pedig szürke pontocskák. A wimexek városszerte mást se csináltak, csak naphosszat ezeket a csillagokat és pontokat ragasztgatták egymásra. A szépek, akiknek a fája sima volt, a festékük pedig jó, mindig csillagokat kaptak. De ha valakinek a fája durva volt, vagy a festék lepergett róla, szürke pontokat kapott a többi wimexektől. Az okosak csillagokat kaptak, meg azok is, akik nagy botokat tudtak a fejük fölé emelni, vagy át tudtak ugranimagas dobozokat. Voltak olyanok is, akik nagy szavakat tudtak mondani, vagy éppen szépen tudtak énekelni, a wimexek ezeknek is csillagokat adtak, amíg némelyik wimexet már teljesen beborították. Amikor csillagokat kaptak, a wimexeket olyan jó érzés töltötte el, hogy gyorsan csináltak megint valamit, hogy újfent kapjanak egy csillagot. Mások ellenben csak keveset tudtak fekmutatni, s így szürke pontokat kaptak. Pancselló is ilyen volt. Bár ő is megpróbált magasra ugrani, mint a többiek, de mindig elesett, a többiek köréje gyűltek, és szürke pontokat adtak neki. Néha egy-egy ilyen szerencsétlen esés után megsérült a fája - ekkor a többiektől újabb szürke pontokat kapott. Ilyenkor megpróbálta megmagyarázni, hogy miért is esett el, de mentegetőzése esetlenül sült el, és végül újabb szürke pontokat adtak neki. Egy idő után Pancsellónak olyan sok szürke pontja lett, hogy az utcára sem akart kimenni. Attól félt, hogy valamit rosszul fog csinálni - mondjuk otthon felejti a kalapját vagy belelép egy tócsába - és akkor a wimexek megint egy újabb szürke ponttal válaszolnak. - Megérdemli a sok szürke pontot - helyeselték a faemberek. - Nem jó faember! Egy idő után Pancselló hitt nekik. - Nem vagyok jó wimex - mondogatta. Ha néha mégis elment hazulról, olyan wimexek társaságát kereste, akiknek szintén sok szürke pontja volt. Közöttük jobban érezte magát. Egy napon találkozott egy olyan wimex-szel, akihez foghatót azelőtt sohasem látott. Nem voltak rajta szürke pontok, se pedig csillagok. Csak egyszerűen fa volt. Krisztinának hívták. Na nem mintha a wimexek nem próbáltak volna meg rá is matricákat ragasztani, de a matricák egyszerűen nem ragadtak rá. Néhányan csodálták Krisztinát, mivel nem voltak rajta ilyen pontocskák, s rohantak hozzá, hogy csillagokat aggasszanak rá. De azok is leestek róla. Mások lenézték, mivel nem voltak rajta csillagok, és szürke pontot nyomtak rá, ám azok is leperegtek. - Ilyen szeretnék lenni! - gondolta Pancselló - Nincs szükségem senkinek a bélyegére! Megkérdezte tehát a matrica nélküli wimexet, hogy neki hogy sikerült ezt megcsinálni. - Könnyen. - felelte Krisztina. - Mindennap elmegyek és meglátogatom Élit. - Élit? - Igen, Élit a fafaragót. Ott vagyok vele a műhelyben. - Miért? - Hát miért nem jössz, és nézed meg te magad? Menj fel a hegyre, ő ott van! - s ezzel a matrica nélküli wimex megfordult és továbbugrált. - De biztosan nem is akar majd velem tatálkozni!... - kiabálta Pancselló, de Krisztina nem hallotta meg. Pancselló hát hazament. Leült az ablaknál, és nézte a faembereket, amint buzgón sürögtek-forogtak, és adogatták egymásnak a csillagokat és pontokat. - Ez így nem jó. - motyogta magában, és elhatározta, hogy meglátogatja Élit. Felment a szűk ösvényen a hegytetőre, és belépett a műhelybe. Fa szemei kerekre nyíltak a csodálkozástól, mikor meglátta a hatalmas méreteket. A szék akkora volt, mint ő maga. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy ráláthasson a munkaasztalra. A kalapács olyan hosszú volt, mint a karja. Pancselló nagyot nyelt. - Itt aztán nem maradok" - gondolta, és megfordult, hogy elmenjen. Ekkor hallotta, hogy valaki a nevén szólítja: - Pancselló! A hang mély vol és erős. Pancselló megállt. - Pancselló! Milyen jó, hogy látlak! Gyere, hadd nézzelek meg! - Te tudod a nevem? - kérdezte a kis wimex. - Hát persze. Én készítettelek! Éli lehajolt, felvette és egy padra ültette. - Hmmm... - mondta a mester elgondolkodva. - Úgy látszik, rossz jegyeket kaptál. - Én nem akartam, Éli, én igazán mindent megpróbáltam! - Ó, előttem nem kell védekezned gyermekem. Engem nem érdekel, hogy a többi wimex mit gondol. - Nem? - Nem. És téged se kéne, hogy érdekeljen. kik ők, hogy csillagokat, meg szürke pontokat osztogatnak? Ők is wimexek, ugyanúgy, mit te! Az, hogy ők mit gondolnak, nem számít, Pancselló. Csak az számít, hogy én mit gondolok. És én úgy gondolom, hogy te értékes vagy. Pancselló nevetett. - Én? Értékes? Dehát én nem is tudok gyorsan futni, nem tudok ugrálni, jön le rólam a festék... Miért vagyok fontos neked? Éli Pancsellóra tette a kezét, és lassan így szólt: - Azért, mert az enyém vagy. Ezért vagy nekem fontos. Pancsellóra még soha senki nem nézett így. Legkevésbé nem az alkotója. Azt se tudta, mit mondjon. - Mindennap vártam, hogy gyere el. - magyarázta Éli. - Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak bélyegek. - Tudom, ő már beszélt nekem rólad. - Miért nem ragadnak rá a matricák? - Azért, mert eldöntötte, hogy az, amit én gondolok őróla, fontosabb neki, mint amit az emberek gondolnak. A matricák csak akkor ragadnak, ha hagyod őket. - Micsoda? - A matricák csak akkor ragadnak, ha azok fontosak neked. Minél inkább bízol a szeretetemben, annál kevésbé lesznek fontosak a matricák. - Nem vagyok benne biztos, hogy értem-e, amit mondasz. - Majd megérted. De ehhez idő kell. Sok matricád van. Most csak annyi a teendőd, hogy gyere el hozzám minden nap. És hadd emlékeztesselek arra, hogy én törődöm veled." Éli leemelte Pancsellót a padról és letette a földre. - Ne felejtsd el, - szólt utána Éli, miközben a wimex kilépett a házból - te értékes vagy, mert én alkottalak téged. És én nem tévedek. Pancselló nem állt meg, de a szívében ezt gondolta: - Azt hiszem, ezt komolyan mondja. És amikor ez megfogalmazódott benne, az első szürke pont lehullott a földre. Születés Történt egyszer, hogy az anyaméhben fiúikrek fogantak. Teltek a hetek, és a fiúcskák növekedtek. Ahogy növekedett a tudatuk, úgy nőtt az örömük is: - Mondd, nem nagyszerű, hogy fogantattunk? Nem csodálatos, hogy élünk? Az ikrek elkezdték felfedezni világukat. Amikor megtalálták a magzatzsinórt, amely összekötötte őket anyjukkal, és eljutatta hozzájuk a táplálékot, énekeltek az örömtől: - Milyen nagy anyánk szeretete, hogy megosztja velünk saját életét! Ahogy azonban telt-múlt az idő, és a hetekből hónapok lettek, az ikrek hirtelen észlelték, mennyire megváltoztak: - Mit jelentsen ez? - kérdezte az egyik. - Ez azt jelenti - felelt a másik -, hogy tartózkodásunk ebben a világban a végéhez közeledik. - De én egyáltalán nem akarok elmenni innen - viszonozta az első -, szeretnék mindig itt maradni! - Csakhogy nincs más választásunk - felelte a másik. Talán van élet a születés után is! - Milyen lehet az? - kérdezte kétkedve az első. El fogjuk veszíteni az életet jelentő magzatzsinórt, és anélkül hogyan élhetnénk? Azonkívül mások is elhagyták már ezt az anyaméhet, és senki sem tért ide vissza, hogy megmondja nekünk, van-e élet a születés után. Nem, a születés a vég! Egyikük mély bánatba merült, és így szólt: - Ha a fogantatás a születéssel végződik, mi értelme van az életnek az anyaméhben? Értelmetlen az egész. Talán még anya sem létezik. - De kell, hogy legyen! - tiltakozott a másik. Különben hogyan kerültünk volna ide? És hogyan maradhattunk volna másképpen életben? - Láttad-e valaha anyánkat? - kérdezte az első. Talán csak a képzeletünkben létezik! Mi gondoljuk ki magunknak, mert így jobban megérthetjük életünket. Így teltek az utolsó napok az anyaméhben, telve kérdések özönével és nagy félelemmel. Végül is elérkezett a születés pillanata, amikor az ikrek elhagyták addigi világukat, és kinyílt a szemük. Tele tüdőből felordítottak. Amit láttak, meghaladta legmerészebb elképzelésüket is. Mi Atyánk - Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy... - Igen? - Kérlek, ne zavarj, imádkozom. - De te megszólítottál! - Én téged szólítottalak? Biztos, hogy nem! Csak imádkozom: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy... - Újra megszólítottál. - Mit csináltam? - Megszólítottál. Azt mondtad: Mi atyánk, aki a mennyekben vagy. És itt vagyok. Mit akarsz? - Ezt nem gondoltam komolyan. Csak elkezdtem mondani a reggeli imádságomat. Minden reggel elmondom a "Miatyánk"-ot. Ezután mindig jól érzem magam. Olyan érzés ez, mintha elvégeztem volna a kötelességemet. - Jó, akkor mondd tovább! - Szenteltessé k meg a Te neved! - Egy pillanat. Mire gondolsz? - Ez azt jelenti, azt jelenti... Ó, édes Istenem, nem tudom, mit jelent! Honnan is tudnám? Ez egyszerűen az imához tartozik. Különben mit is jelent ez? - Tiszteletet, szentséget, mindenek felett dicséretet és csodálatot. - Jól hangzik. Eddig sohasem gondoltam erre. Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben úgy a földön is. - Komolyan gondoltad? - Természetesen, miért ne? - És mit tettél ennek érdekében? - Ennek érdekében? Semmit, úgy hiszem. Sokszor gondolkozom, milyen szép lenne, ha Te itt lent mindent a kezedbe vennél úgy, ahogyan azt ott fent teszed. - Te talán nem vagy a kezemben? - Igen..., járok a templomi közösségembe... - Nem ezt kérdeztem. Hogyan állsz heveskedéseiddel, a türelmeddel? Ezekkel mindig gondod van, nem? És hogyan gazdálkodsz a pénzeddel? Mindig minden csak neked kell? Milyen könyveket olvasol? Mit nézel a tévében? - Ne mondd ezt nekem! Vagyok én is olyan jó, mint mások a közösségünkben. - Bocsánat, azt hittem, hogy azt kéred, legyen meg az akaratom. Ha ezt tényleg így gondolod, akkor csiszolnom kell rajtad, és e szerint cselekednem. - Igen, természetesen. Tudom, vannak problémáim. Miután emlékeztetsz, eszembe jut egy pár dolog. - Nekem is. - Eddig ezeken nem sokat gondolkoztam, de azért szívesen megszabadulnék tőlük. Őszintén szólva, szívesen lennék szabad. - Jó. Most, hogy előbbre jutottunk, dolgozzunk együtt! Biztosan lesznek győzelmeink, és büszke lehetek majd rád. - Igen, Uram, de nekem még be kell fejeznem ezt az imádságot. Ma ez sokkal több időt vesz igénybe, mint általában szokott. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! - A kenyered megvan! Csak segítene, ha az evésben is mértékletes lennél! - Ez már mindig így lesz? Kritizálsz? Csak teljesítem vallásos kötelességemet, és egyszer csak úgy hirtelen megszólítasz, és a gyengeségeimre emlékeztetsz! - Az imádság veszélyes dolog. Azzal hozzám fordulsz. Kérdéseket teszel fel. Ezáltal teljesen más ember lehetsz. Inkább szeretném nyomatékosabbá tenni, hogy tarts ki az imádságban! És hogy van tovább? - ...Merjem tovább mondani? - Mit nem mersz elmondani? Mitől félsz? - Már most tudom, mit fogsz válaszolni. - Előbb azért csak folytasd! - Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! - Mi van a szomszéddal? - Tudtam, hogy ezzel fogsz jönni! De hát a szomszéd hazugságokat mondott rólam, és emiatt mások a családomról pletykálnak. Még a pénzt sem adta meg, amivel tartozik. Megesküdtem, hogy ezt nem hagyom annyiban! - Akkor mit jelent a te imádságod? - Nem gondolom komolyan. - Legalább őszinte vagy. De jónak találod azt, hogy másokra haragszol? - Nem, de talán akkor jobban leszek, ha a bosszúm betelt. Azt fogja legalább kívánni, hogy sohase legyen a közelünkben. - Számodra ez nem lesz jobb, hanem rosszabb. A bosszú ugyanis nem tesz boldoggá. Gondold meg, mennyire boldogtalan vagy most. De én mindent megváltoztathatok. - Meg tudnád tenni? De hogyan? - Bocsáss meg a szomszédodnak, hiszen én is megbocsátok neked. A szomszédodnak is le kell rendeznie a gyűlöletét, a bűneit. De te szabad leszel, ha megbocsátasz, és a szívedben békesség lesz. - Ó, igazad van! Neked mindig igazad van! Belátom, fontosabb, hogy veled való kapcsolatom rendben legyen, mint a bosszúvágyam a szomszédommal szemben. De... ...Na, jó. Megbocsátok. Segíts neki is, hogy megtalálja a helyes utat, Uram! Ha most őrá gondolok, nyomorúságosan érezheti magát, mint mindenki, aki állandóan rosszat tesz másoknak. Kérlek, mutasd meg neki is valamilyen módon a szabadulást! - Na látod! Így talán nem sokkal jobb? És hogy vagy most? - Tulajdonképpen egészen jól. Azt hiszem, ha ma este lefekszem, ez lesz az első alkalom, hogy nem leszek olyan rettenetesen túlfeszített, mint eddig. Talán még jobban is fogok aludni. - Még nem fejezted be az imádságodat. - Igen, igazad van. És ne vigy’ minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! - Jó, akkor ezt is megteszem. De kerülj minden olyan dolgot, ami kísértésbe vihet! - Mire gondolsz? - Ne kapcsold be a tévét, mielőtt át nem gondolod, mit akarsz megnézni, és érdemes-e? Gondold át, hogyan osztod be az idődet, kikkel barátkozol, miről beszélgettek! Gondolkozz el azon, mi az, ami számodra becses és értékes az életben! Mindenekelőtt arra kérlek, ne csak a szükség idején fordulj hozzám! - Az utolsó mondatot nem értettem. - De hát ezt olyan sokszor megteszed! Valahogy belekerülsz a nehézségekbe vagy egy rossz helyzetbe, és akkor hozzám szaladsz, és ezt mondod: "Uram, kérlek, segíts ki ebből, soha többé nem teszek ilyet." Emlékszel ezekre? - Igen, Uram. Szégyellem magam, sajnálom. - Mindig megőriztelek. De te megtartottad az ígéreteid? - Nem, legtöbb esetben nem. Eddig mindig azt hittem, meg tudom tenni azt, amit akarok, ha a "Miatyánk"-ot elmondom. Például ezt a mai beszélgetést veled nem terveztem. - És hogyan folytatódik az ima? - Tied az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen. - Tudod, milyen dicsőség lehetne ez? Minek örülnék igazán? - Nem, de szívesen megtudnám. Örömet szeretnék szerezni neked. Egyre inkább kezdem érteni, milyen dicsőség lenne, ha valóban követnélek. - Ezzel már a kérdésedet meg is válaszoltad. - Valóban? - Igen, számomra a dicsőség azt jelenti, hogyha a hozzád hasonló emberek valóban szeretnek engem. Jó lenne, ha látnák, hogy a kapcsolat köztünk helyreállt. Miután egyes bűneidet megbeszéltük, és ezek már nem zavarnak bennünket, csodálkozni fogsz, hogy mit fogunk tenni közösen. - Uram, engedd meg, hogy megláthassam, mit tudunk együtt megvalósítani! - Majd meglátod, ezt át fogod élni! - Köszönöm! Karácsonyi mese A kis Jancsi átment a nagyapjához, aki fafaragó volt. Tudta, hogy az most készíti a Betlehemet karácsonyra a templomnak. Elnézte, hogy faragja az öreg a kis figurákat és elgondolkodva szemügyre vette a kész szobrocskákat. Mikor elfáradt a nagy nézésben, karjait az asztalra fektette és ráhajtotta a fejét. Egyszer csak azt vette észre, hogy a szobrocskák élnek. És már nem is voltak olyan aprók, ő pedig nem volt nagy. A Szűzanya, Szent József, a pásztorok mind ember nagyságúak voltak és mozogtak. Ő meg közöttük állt a nagyapjával, és nézte a jászolban fekvő kisdedet. Hosszasan nézte. A Gyermek is nézte őt, míg egyszer csak Jancsi szemébe könnyek szöktek. - Miért sírsz? – kérdezte a kis Jézus. - Mert nem hoztam neked semmit. - Pedig én szeretnék tőled valamit! – mondta a Gyermek. Jancsi elpirult örömében. - Mindent neked adok, amim csak van! – lelkesedett. - Három dolgot szeretnék tőled. – folytatta a kis Jézus. De Jancsi a szavába vágott nagy buzgóságában. - Az új kabátomat, a csodálatos villanyvonatomat és azt a szép könyvet a sok színes képpel! - Nem – rázta a fejét a Gyermek – ezekre nincs szükségem. Nem ezért jöttem a földre. Egészen mást akarok tőled. - De hát akkor mit? – csodálkozott Jancsi. - Add nekem az utolsó iskolai dolgozatodat! – kérte a kis Jézus egész halkan, hogy senki más ne hallja. Jancsi megijedt. Egészen közel lépett a jászolhoz, a kisded füléhez hajolt, és zavartan, szégyenkezve suttogta: - Jézuska, én arra elégtelent kaptam! - Éppen azért akarom! - De hát miért? – bámult Jancsi. - Adj nekem mindent, ami elégtelen. Megígéred ezt? - Meg. – bólintott komolyan a kisfiú. - De még más ajándékot is akarok tőled. – folytatta a Gyermek. Jancsi kérdőn nézett rá. - A reggeliző bögrédet. - De azt ma reggel eltörtem. - Mindig hozz el nekem mindent, amit eltörsz, vagy elrontasz életedben. Én újra egésszé teszem. Végül hátra van még a harmadik kívánságom. Azt a választ is hozd el nekem, amit anyukádnak feleltél, amikor megkérdezte, hogyan tört el a bögre. A kisfiú erre odahajtotta a fejét a jászol szélére, és potyogtak a könnyei. - Azt… azt… azt mondtam – zokogta – hogy véletlenül meglöktem és leesett az asztalról. Pedig akarattal dobtam le. - Mindig hozd el nekem minden hazugságodat, dacosságodat, minden rosszat, amit tettél – mondta a kis Jézus. – És ha idejössz, segíteni fogok. Elfogadlak minden gyöngeségeddel; megbocsátok, kézen foglak, és megmutatom az utat. Elfogadod ezt, az én ajándékomat? Jancsi csak állt, könnyes szemmel hallgatta a kis Jézust, és csak nézte, nézte… Lábnyomok Mesteremmel a tenger homokjában sétálgattunk. Mikor az út végére értünk, én visszanéztem és így szóltam Hozzá: -Mester! Te azt ígérted, mindig velem leszel. Most, ahogy visszanézek, sok helyen két pár lábnyomot látok, de van, ahol csak egyet. Hogy lehet ez? -Kishitű! Miért kételkedsz? Megmondtam: mindig veled leszek. Ahol két pár lábnyomot látsz, azok voltak életed könnyű, boldog órái. Ilyenkor mindig melletted voltam. Ahol csak egy pár lábnyomot látsz, azok voltak életed nehéz, szenvedésekkel teli évei. Ilyenkor vállamon hordoztalak. (Bruno Ferrero) Az ajtó Két szerzetes olvasta egyszer egy régi könyvben, hogy a világ végén van egy hely, ahol az ég és a föld találkozik. Elhatározták, hogy megkeresik ezt a helyet, s mindaddig vissza se térnek, míg meg nem találják. Végigjárták az egész világot, kiálltak számtalan veszélyt, mindenféle nélkülözésben volt részük, amit egy ilyen vándorlás az embernek jelent, és mindenféle kísértést kiálltak, ami az embert céljától eltéríthetné. Van ott egy ajtó - így olvasták, - csak be kell kopogni, s máris az Istennél van az ember. Végül amit kerestek, megtalálták. Bekopogtak az ajtón. Szívdobogva várták, amint az ajtó kinyílott, s amikor beléptek ott álltak, otthon, kolostori cellájukban. És akkor megértették: az a hely, ahol az ég és a föld találkozik, itt van, ezen a földön, ott, azon a helyen, amelyet Isten kijelölt nekünk. (Bruno Ferrero)